 |
| Wágner Gábor és Wágner Ádám az emlékplakettel és a kupával (Fotó: Koncz Péter) |
- Milyen érzésekkel keltetek útra, nem féltetek, hogy megégtek ilyen neves csapatok ellen?
- Wágner Ádám: A közvélekedés szerint egy magyar csapatnak nem sok esélye van olasz ellenfele ellen, ezért azt kértem a fiúktól a mérkőzés előtti megbeszélésen, hogy arra készüljünk fel, mi lesz akkor, ha olyat alkotunk, ami beszédtémát szolgáltat a szakmának és a szurkolóknak, azt hogyan fogjuk kezelni. Furcsán néztek rám.
Wágner Gábor: Volt egy érdekes momentuma a megbeszélésnek: Lakatos Laci felállt és kijelentette, hogy ezt a tornát nagyon szeretné megnyerni. Azt válaszoltam, hogy tegyél érte és 24 óra múlva visszajövünk ugyanebbe a terembe és kitesszük ide a kupát - mutattam a bordó posztós asztalra. Másnap így is történt, mondtam a srácoknak, hogy nagyon büszkék lehetnek magukra.
- Az sem jelentet kétséget, hogy mindössze egy-két hónapja dolgoztok a csapattal?
- WÁ: Egy olyan csapatot vettünk át Kiser Lászlótól és Vitelki Zoltántól, a korábbi edzőktől, amelyiknek megvolt az alapjátéka, tavaly az U15 I. osztály Keleti csoportjának 4. helyén végeztek. Hozzájuk érkeztek még a Géringer László és Géringer Tamás Balassagyarmatról, Terjék Péter Karcagról, Bátyi Gergő az MTK-tól. Az elmúlt hetekben elsősorban a védekezéssel és a hátulról történő támadásépítéssel foglalkoztunk, elöl még nem vagyunk annyira kreatívak, mint azt szeretném. Fontos kihangsúlyozni, hogy mi nem az olaszországi tornára készültünk és nem is a bajnoki mérkőzésekre készülünk, hanem az előre meghatározott terv szerint haladunk a képzéssel. Ezen a héten érünk el a védelmi vonal áttöréséhez és a befejezés gyakorlásához. Visszatérve a tornára, úgy vágtunk neki az útnak, hogy a Bologna ellen megvolt a kész elképzelésünk, bíztunk benne, hogy győzünk és akkor még azt mondtuk, hogy a döntőben mindegy mi lesz. Persze menet közben megjött az étvágyunk.
WG: Ha jól felkészült egy csapat, akkor a siker kulcsa 80 százalékban motiválás és csak 20 százalékban a taktika. A találkozó előtt végigzongoráztuk a játékosokkal, hogy mi történik akkor, ha a Bologna nekünk jön és agresszívan letámad, hogyan reagálunk erre. Vagy mi történik akkor, ha éppen visszaállnak, és így tovább felkészítettük őket minden lehetőségre. Azt is megbeszéltük, hogy mi történik akkor, ha az elején kétgólos hátrányba kerülünk, hogyan jövünk vissza a mérkőzésbe. Azt éreztem a srácokon, hogy a “csak nyerhetünk ezen a tornán” hozzáállással vágtak neki. Nagyon motivált volt a csapat, ami azért nagy szó, mert a magyar játékosokra jellemző, hogy a nevesebb ellenfél ellen görcsössé válik és betlizik. Éppen ellenkezőleg történt, rejtett tartalékok jöttek elő és sikerült véghezvinni ezt a kisebbfajta csodát. A torna kiírása szerint kétszer 25 perces mérkőzéseket játszottunk, de az első mérkőzésen hét, a másodikon tíz percet hosszabbítottak a játékvezetők. Ez a közel 120 perc felnőtt játékosoknak is megterhelő, éreztem is a srácokon, hogy fáradnak, pedig a végén szükség volt minden erőtartalékra.
- A Bolognát 2-1-re, a Milant 1-0-ra sikerült legyőzni. Milyen volt a két mérkőzés?
- WÁ: A Bologna ellen jól játszottunk, domináltunk, szép támadásokat vezettünk, örültünk, hogy ott lehetünk ezen a tornán. A Milan ellen egy dolog számított, hogy nyerjünk, ha már eljutottunk a döntőbe. Nem szeretnék senkit sem áltatni, legfőképpen nem magamat és a játékosaimat, ez a Milan tízből kilencszer legyőzött volna minket, azonban mi most találkoztunk velük. Ezen a mérkőzésen a védőmunka dominált, egyetlen kontratámadásunk volt, amit jól használtunk ki. Ezért nyilatkoztam azt a mérkőzés után, hogy igazi csapatmunka volt egy klasszis teljesítménnyel. A Bologna ellen ficánkolt Lakatos Laci, a Milan ellen azonban csak egy lehetősége adódott, amivel élt is.
WG: A képzési folyamatban nagyon fontos szerepet kap ez a tornagyőzelem, ami segít növelni a játékosok önbizalmát. Ezt a sikert már senki nem veheti el a játékosoktól és tőlünk edzőktől sem. Most már úgy dolgozhatunk tovább, hogy képesek voltunk tétmérkőzésen legyőzni a Milant, ezzel felállítottunk egy mércét. Akár a teljes klubra pozitív hatással lehet ez a siker, mert más is elgondolkodhat rajta, ha az U16-osoknak sikerült legyőzni az olasz élcsapatokat, akkor mi is nyerhetünk bármelyik bajnokin.
- Tényleg ennyire erős csapat a Milan?
- WÁ: Az ellenfélnél a világ minden tájáról összegyűjtött tehetségek és 14 éves szakállas játékosok is játszottak, ahogy a csapatot kísérő és tolmácsoló Kundrát Csaba megjegyezte, mi voltunk a „leggebébbek”. A Bologna is jó csapat, de ellenük a mérkőzés olyan volt, mint egy ifimeccs, a Milan azonban úgy játszott, mint egy felnőtt csapat. Persze egy dolog, hogy nagyszerű a milánói játékosok fizikai felépítése, de nem azért emelkedtek ki a mezőnyből, hanem azért, mert egyúttal képzett játékosok is voltak.
- Hogyan sikerült mégis felvenni velük a versenyt?
- WÁ: A mi játékosaink feladata az volt, hogy még azelőtt passzolják tovább a labdát, mielőtt le tudták volna ütközni őket. A ritmusváltásokkal sikerült több szabadrúgást kiharcolni - amiből Vitelki Balázs veszélyezethetett -, elsősorban Lakatos Lacinak, akinek a játékában az a pozitívum, hogy a cselt nem a csel szépségéért veti be, hanem azért, hogy az ellenféltől területet nyerjen. Egy ilyen szituáció után tudott büntetőt is kiharcolni a Bologna ellen. A torna során érezni lehetett, hogy nem számítottak a részünkről ilyen játékra, kellőképpen frusztrálta is őket, de a végén őszintén gratuláltak. Manno István milánói magyar főkonzul - akinek meghívásunkat is köszönhetjük -, meg is kért arra, hogy inkább az öltözőben ünnepeljünk, mert ez hatalmas blama az olasz csapatoknak.
 |
| Wágner Ádám a bolognai kispad előtt (Fotó: Szabó Gábor) |
- És bekövetkezett az, amitől “tartottatok”, sikerült elhódítani a kupát. Hogyan lehet a földön tartani a játékosokat?
- WÁ: Már a döntő lefújása után drasztikusan fel kellett lépni, mert néhányan az extázisban meg nem engedhető kijelentésekre ragadtatták magukat. Még meg kell tanulnunk ünnepelni is. A következő bajnokink legnagyobb kérdése az lesz, hogy képes-e a csapat olyan fordulatszámon pörögni, mint Olaszországban.
WG: Az kértem a játékosoktól, hogy élvezzék a sikert, örüljenek neki, utána azonban csomagolják el az emlékeket egy dobozba, majd képletesen tegyék fel a polcra. Ez már az övék, senki nem veheti el tőlük, de csak egy apró lépés a pályafutásukban. A keddi edzéstől már csak a Videoton elleni hétvégi bajnokira szabad koncentrálni.
- A képzési folyamatban hol van a helye a Weisz Árpád Nemzetközi Tornának?
- WÁ: A magyar bajnokikon nem tudjuk modellezni azokat a helyzeteket, amire fel kell készíteni egy leendő profi labdarúgót. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, minthogy a torna napján végigkísért minket egy operatőr, a játékvezetővel angolul kellett kommunikálni, a hotelben úgyszintén angolul kellett az alkalmazottakkal beszélni. Nemcsak a pályán kell felkészíteni a játékost a labdarúgó pályafutására, hanem azon kívül is, hogyan kell túlélni egy 15 órás buszutat, milyen hotelben lakni, stb. A hazai bajnokik előtt a mérkőzés napján nem szokás átmozgató edzést tartani, a hosszú utazás miatt most ezt is kipróbáltuk.
WG: Szakmailag az volt a legfontosabb, hogy olyan stílusban játszó csapatokkal találkozhattunk, akikkel Magyarországon nem. A Bologna és a Milan játékában már most felismerhető volt a olasz foci összes stílusjegye, latinos összjáték a betonvédelem előtt. Megleptük őket az agresszív letámadásunkkal, láthatóan nem ízlett nekik. Szokás azt mondani, az utánpótlásban nem számít az eredmény, azonban az U16-os korosztálynál ez már nem teljesen így van. Az egyik legelső találkozásunkkor azt mondtuk a játékosoknak, hogy a jelenlegi élethelyzetükben most vagy soha állapotban vannak: néhány éven belül eldől, hogy kiből lehet NB I-es játékos.
- A csapategységre milyen hatással volt ez az olaszországi túra?
- WÁ: A kétszer 15 órás buszút során ismét bebizonyosodott a régi mondás: lakva ismeri meg egymást az ember. Az út végére már a játékosok lélegzetvételét is ismertük, ennél nagyobb közösségépítő programot nem is tudok elképzelni és közben ott volt a tornagyőzelem is. Sokat beszélgettünk egymással és ők is egymás között, volt rá idő. Jártunk a Renato Dall’Ara Stadionban, ami üresen is impozáns látványt nyújtott. Mészáros Gyula csapatkapitány koszorúzta meg Weisz Árpád emlékétábláját.
WG: A hosszú utazás növelte a játékosok kitartását is, ebből a szempontból is megerősödtek. Nagyon jó hangulat uralkodott a buszon, szerintem rendkívül fontos, hogy jó hangulat uralkodjon a csapaton belül. Folyamatosan ment a zene, sokat énekeltek a fiúk. Ez a pozitív hangulat is kellett a győzelemhez.
- Leülepedett már a siker benned?
- WÁ: Nagyon örülök neki, hogy egy magyar edző emlékére rendezett tornát egy magyar csapat nyert meg. Weisz Árpádot a mai napig nagy tisztelet övezi Olaszországban, ahogy vendéglátóink fogalmaztak, ő volt korának Mourinho-ja, aki megújította a labdarúgást. Magyarországon pedig alig ismert, ezért is fontos, hogy ott lehettünk az emléktornán. Szeretném megköszönni a DVTK vezetésének a lehetőséget, hogy elutazhattunk Bolognába, és külön Fuhrmann Géza utánpótlás szervezési igazgatónak azt a sok munkát, amivel hozzájárult, hogy pályán kívül is méltóképpen képviseljük a Diósgyőrt és a magyar labdarúgást.
 |
| A tornagyőztes csapat (Fotó: Szabó Gábor) |
.png)